Beágyazok.
Azért, mert elveszítem a tisztánlátásomat, az ágy nem marad vetetlen.
Összeütök egy salátát.
Az egészség nem csak a nylon-kultúrákban fontos, hanem a gyerekek miatt, hogy sokáig éljenek.
Kiválasztok egy verset.
Igazság szerint előbb takarítok. Annyi a fölösleg, a szeretők kacatjai, ideje tűzre vetni, aztán tényleg vers.
Yeats vagy Coleridge.
Mindenképpen olyan, aki képekben gazdag, aki képes elterelni a figyelmet az agóniáról, vagy hívjuk inkább pofára esésnek, és elvinni oda, ahol a tenger partján Léda táncol, édes kicsi lány, - miért hagytad, hogy belédhatoljanak?
Délután telefon.
Előbb a gyerekek, aztán a gyermek. Így, ebben a sorrendben.
Zene, könyvek, film.
És persze ott van még a jó öreg Beckett, akivel megbirkóznom képtelenség, különösen most, hogy magam is magam vagyok.
Végül az ágy.
A menedék, hogy a térdemet a mellemig húzzam, a fejemet úgy illesszem a térdem közé, ahogyan anyám hasában, s legalább arra a pár órára ne legyek, ne érezzek, hanem feküdjek, mint magamtól idegen test, szuszogó, gőzölgő, lélektelen.
Utolsó kommentek