nonchalant

Petyhüdt, kivénhedt csészéje a félig elfogyasztott kávénak, harminchat csikk, hamu, ez minden, amikor fél nyolcat üt a templomtorony, elviharzik a rokonság, a féltő gyermekek, a biccentések és a bicegő ígéretek: ’Majd holnap hívlak, hívlak talán, vagy inkább nem, legyen a holnapután!’, és én töprengek, kérdem magamtól, minek, mi végre, minekután ma ez, a holnap az, amaz meg túl korán, egyszóval merengek, várok, lehet, hogy véget érjenek a hónapok, napok és holnapok, s lopok magamnak még egy órát: leírom azt, hogy, kösz, tulajdonképpen jól vagyok.