Amióta találkoztam életem e nem várt fordulójával, nevezzük klimaxnak, többen szerelemnek bélyegzik, egyre gyakrabban felróják nekem, hogy megromlott látással, süket fülekkel révedek a semmibe, ha unalmas, üres kérdésekkel fordulnak hozzám, és valóban, a sorsom megváltozott.
Szeretek úgy gondolni erre a változásra, mint amikor hosszú bolyongás után az otthonomra találok, egy olyan földön, amely kivetett magából, eltaszított, mint Káint, s amikor mégis feloldozást nyerek, holott már nem várok feloldozást.
Akkor sem hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden bűnömtől megváltattam, a bűn szót azonban nem kedvelem, mert nincs abban semmi, ha az ember megtéved, elbukik, feláll, újra megtéved, és mégis jön a szabadulás, az őszinteség, a határtalan bizalom és a fenntartás nélküli odaadás, mert csakis ezekkel a szavakkal tudom leírni, amit a nem remélt barátságnak, a különös szövetségnek köszönhetek.
A fene megette az ismerősöket! Azzal riogatnak, hogy ebben az én előrehaladott életkorban nem kötünk barátságokat, felróják, hogy nem vagyok Noé, nem léphetek szövetségre még Istennel sem, hát még veled, én meg hallgatom őket, mit mondhatnék? Talán hogy nem is a világ rendje, hogy tovább lássunk az orrunk hegyinél és megpillantsuk az embert, amint ott áll, karnyújtásnyira, hallja a csendet, amely körülvesz bennünket, és nem retten meg, nem menekül, hanem szavaival egyenesen hozzánk beszél?
Az egész életünk nem más, mint kétségbeesett vesszőfutás, hogy legalább egyszer, legalább egyetlen emberrel kapcsolatot teremtsünk: szóval, érintéssel, cselekedettel. Aztán, ha sikerül, fülünket-farkunkat behúzva szűkölünk, keresünk kifogásokat, hogyan szabaduljunk a fájdalomtól, mert nincs nehezebb, nincs felelősségteljesebb és fáradságosabb, mint kilépni önmagunkból és észrevenni, szeretni azt a bizonyos másikat.
Ezért gyűlölik ezt az én mostani átváltozásomat. Mert amíg a társadalom a személytelen, intézményszerű viszonyokat részesíti előnyben, önmagában az, hogy létállapotomban felsejlik a másik, mert tegyük hozzá, a természetnek ez ellen semmi, de semmi kifogása nincs, maga a tény, hogy érteni és érezni akarok, számukra fenyegetést jelent.
Az én forgatókönyvemet megírták, és a tiéd sem titok. Előbb rabszolgasor, majd megfosztanak az élni akarástól, majd arra eszmélsz, hogy se erő, se képesség nincs már benned, hogy szeress, ők pedig szolgálatkészen megmondják helyetted, mit is jelent az, hogy szeretet, kit szeress, hogyan és mikor, a többivel ne legyen gondod, elrendeznek mindent: akit halálra ítélnek, nem lehet elég fiatal ahhoz, hogy szeressen.
Úgyhogy sűrű bocsánatkérések között bólogatok, aztán, amikor leapad az indulat, szép halkan hozzáteszem, hogy én azért mégis csak örülök annak, hogy találkoztam veled, és így teszek most már egészen addig, amíg el nem felejtik, hogy élek, amíg valamilyen módon nem törölnek az idegenlégiónak ebből a fekete névsorából, nem hagynak magamra az első sivatagban, hátha megvesz az isten hidege, hátha jön majd az éjszaka, és végre eldől, tiszavirág életű volt-e ez a mi barátságunk vagy nem volt soha.
Addig azonban hiszem, hogy jól van így. Hogy az életünket egymásért, önmagunkért éljük. Akkor is, ha vének vagyunk, és különösen, mert az ember nem tökéletes.
Utolsó kommentek