Életem legszebb hónapjaiban még csak nem is írhatok neked. Személytelenül, idegenként szólok hozzád egy élettelen netwörk hasábjain, választ sem várva, azt sem tudván, olvasod-e, amit írok, velem vagy-e, amikor a távolság nem emészti fel az emlékeket, amikor viszontlátom a kéregetőt, Jolánt, amint megtalálja a döglött galambot, épp, amikor galambokról beszélsz, az elveszett kulcscsomót, a pálmafának keresztelt kunyhót.
Nem tudom, jelent-e bármit a közhely, amit annyi ismeretlen előtt elmondhatok: hogy kedvellek, kedvellek nagyon, annál ezerszer több, de azt leírni nem lehet, így aztán leírom, amit lehet.
Újrafogalmazom. Újragondolom, mit mondanék, ha nem volna étterem, idő, meg az a rengeteg nem, egyszóval épp csak annyit engedek, hogy ilyen furcsán, meghazudtolva ezt a csöndes estét, írok - a világba, hiába, neked.
Utolsó kommentek