A némaságod az egyetlen, amivel gyermekként állok szemben. Úgy, ahogyan te álltál egykor a kapum előtt, kérdezted, bejöhetsz-e, én meg azt feleltem, jöjj, ha kedved tartja.
Most persze várom, hogy elmúljon. Hagyom, hadd vesszen, ami elveszett. Hadd vigyék hírét a győzelemnek, hogy megszerettél, hadd meséljék el úton-útfélen, hogyan játszottam el az esélyt, hogy magamtól megóvjalak.
Besötétedett. A kert egyre hűvösebb. Eszembe jut, hogy nincs nálam pulóver, aztán meg az, hogy így azért mégis barátságosabb, ettől melegebb lesz, kissé vidámabb, eszembe jut, hogy egész életemben téged vártalak, és nem bánom - most már így marad.
Utolsó kommentek