A legszomorúbb az, ahogyan hagyjuk elmúlni, semmibe veszni az életet. Az örök holnapok ígéretében, az örök ez-meg-azok végeláthatatlan küzdelmében, a zsúfolt utcákon harsogó restanciák tülekedésében oda sem nézünk, szemünket tágra zárjuk, hagyjuk elhullani, elhalkulni a mélyben egymás kezét, szívét, mint idegen, holt lelkek tükre, pedig te voltál, te és senki más, a fitos kis orr, a suhancos tartás, a félős mosoly, mindaz, ami megtéveszthetné az óvatlan figyelőt, de nem azt, aki szeret, vár, szorítja szívével kezed, ahogyan én szorítom, szívvel, kézzel, kezeddel szívem, szíveddel ezt a gyáva életet.
talán ha el se jön
2012.10.11. 20:26 | lethe | Szólj hozzá!
Címkék: élet szerelem
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://nonchalant.blog.hu/api/trackback/id/tr604833627
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó kommentek