Amint a kávézóban ülök, egymagam azon a híres estén, gyámoltalanul és porig gyalázott büszkeséggel, szemben a köznapokkal, szemben a józan ésszel, s hallgatom, amint a fejemre olvasod a bűnt, megfordulsz, hogy később kifinomult, kényes eleganciával ott hagyj csapot, papot, ott hagyj engem is, a nőt az utcasarkon, Újpest külvárosának szélső szegletén, ott hagyj, mint elhagyott cipőt, amely ha nem kell, irány a csatorna, míg bennem föl s alá futkároz, szállingózik a langy, májusi eső, pereg a perc, ropog a porc, míg végül hazáig repít a sínek és a villamosba égett emberarc, amely nem érti, miért fürkészi elmém emlékeimmel a ház falát, ott laktam én is, ott volt az otthonom, volt egykor nevem, népem, napom és hazám, volt egykor mindenem, ami a szomszéd szemével nézve szörnyű vétség, neked azonban egyszerű, családi kiruccanás.
Utolsó kommentek