Játszol gyermeket, barátot, szeretőt, férfit és fiút, szolgát és uralkodót, balgát és bölcset, Faustot és Mercutiót, mégis azt mondod, nem kell a színészkedés.
Azt mondod, az ember azért játszik, hogy védje önmagát. De mi ez az én? És ha féltjük, miért és kitől? Azt mondod, kerüljük a megaláztatást és azt, hogy szétzúzzák bennünk az eredendő harmóniát. De vajon létezik-e harmónia? És ha igen, lehet-e szétzúzni azt, ami örök?
Vagy hogyan lehetséges, hogy mégis megalázzanak? Hiszen csak akkor aláznak meg, ha mi magunk érezzük úgy, hogy megalázottak vagyunk.
Megesik, tétlenül tűrjük mások megjegyzéseit, máskor önuralmunkat elveszítve küzdünk, hiába, ők más nyelvet beszélnek, nem értjük egymást, mi mégis megtörünk, némán és megalázottan kullogunk, mert kilépve álarcunk mögül az vagyunk, ami valójában vagyunk, esetlenek és sérülékenyek.
De ha épp azáltal alázom meg magam, hogy levetvén álruhámat megmutatom magam a magam sebezhetőségében, akkor miért ne éljen a színészkedés? Miért ne fojtsam drámába a bánatot, a köznapi barátkozást, hogy egymással, veled, velem, mindazokkal, akikkel este, színjáték után beszélgetek, legyek ártatlan, védtelen, lehessek Isten színe előtt egészen mezítelen?
Utolsó kommentek