Már nem hiszem, hogy ír. Már fölöslegesen koptatom a billentyűt, mintha hallaná, mintha olvasná a türelmetlenül papírra vetett gondolatot, és csak szavak, szavak kopognak elmém üres udvarán.
A misztikum, az örökké tartó idő.
Én Fausttal együtt könyörgök: „Állj meg, pillanat! Nézz megfáradt szolgádra, ne nézd bűneimet!" És közben vacsorát rakok az asztalra – éhes, gyilkos idegeneknek.
Utolsó kommentek