Talán a hosszú tél, hogy aranynak látom szőkeségét. Talán a véget nem érő éjszakák, hogy úgy örülök ennek a cseppnyi fénynek, mint ha a világ teremtése óta először érnék Isten sugarai a várost, mint ha először nyújtóznának ki a hosszú, szürke utcák a néma ég alatt, imával, hálával, köszönettel.
Amerre én járok, nincsenek nappalok. Kétezer évben egyszer, ha beszökik hozzánk a hajnal. Már siet is tovább, már gyülekeznek a fellegek, s mi kétezer éven át annak az egyetlen órának a hamvaiban égünk, annak az egyetlen jelenésnek az áldásában lángolunk.
Utolsó kommentek