Zsidónak lenni és nőnek– olyan kerékkötője a sorsnak, amelyet nem voltam képes leküzdeni.
1.
Mindenek előtt a nőiségem határozta meg az életem. Kicsinek, butának tudtam magam gyermeklány koromtól fogva, bármennyit olvastam, bármennyit tanultam, az érzés nem hogy enyhült volna, de mintegy az évekkel arányosan egyre súlyosabban nyomta rá a bélyegét minden megnyilvánulásomra, most is, amint e sorokat írom, és eszembe jut az a felszabadító barátság, amelybe képzelem magam, tudom, már most is kevesebbnek vélem magam, mint te, aki oly türelemmel, oly elfogadással viseled közelségemet.
Talán itt értek félre mindent. Nem akarok férfi lenni, hogy meghallgassanak, nőiségemben pedig mi más lehetnék, mint kurva, mert miféle nő az, aki retteg az alárendeltségtől és nem ért a praktikákhoz, akinek a számára a létezés delelője az a pillanat, amikor a férfi szól hozzá, nem is, hogy öleli, az azért megvan, hanem hogy értelemmel, érzelmekkel teli szavakat mond, kérdez, válaszra vár.
Az együttléteim többségében a férfiak, úgy emlékszem, nem tartottak igényt a válaszokra. Nem is igazán beszélgettek, hanem inkább kinyilatkoztattak. Pont úgy, mint a tanáraim. Akadt közöttük olyan, akinek a szájából pipa lógott, a másik a szivarját rágta, csupa macsó, macsoid, férfi a javából, aki mind megmutat, feltár, felvilágosít, s mert beszámíthatatlan vagyok, kioktat engem, feltéve, hogy betartom a szabályokat, hogy mindvégig jó vagyok, függetlenül attól, hogy amit és ahogy mondanak, bánt-e, megszégyenít-e vagy éppen az égig emel.
Nem voltam jó. Egy-két nap, hét, hónap, ma már percek is elég ahhoz, hogy belássam, én itt csak dolog vagyok, beszélő tárgy, akarattalan, személytelen, és ha hosszú életű kívánok maradni nőtársaim között, fel kell hagynom minden reménnyel, hogy valaha igaz legyek.
Maradtam hát a másik véglet. Többszörösen elvált, gyermekeit egyedül eltartó asszony, anya, minden téren elégtelen, és mert szánalomra nem támadt bennem vágy, lehettem néhány díszpolgár ágyasa. Nem is értem, ha egyszer ágyukba fogadtak, hogyan lehetséges, hogy a testemről lecsupaszítottak mindent, ami személyhez kötött, s belőlem, abból a magát sem tudó lényből oly kényelmi szert faragtak képzeletükben, hogy közben sem az életemre, sem a történetemre, sem a valómra nem voltak kíváncsiak.
Mostanában kevésbé bűvöl el, ha egy férfi a szerelemről beszél. Ismerem a fortélyát a mágiának, jól tudom, az óda elsődlegesen önmagukhoz szól, s végső célját tekintve az önimádat eszköze. Teljesen mindegy, ki vagy mi vagyok. A fő, hogy aléltan ájuljak karjaikba a szavaktól, amelyek azt hivatottak bizonyítani, hogy a varázs hat, felülmúl minden várakozást, s a nő lehengerelve, megsemmisülve imádja istenét.
Eddig a nő-szerep. Ha itt megállok, lehetek akár minta-nő, a gyermekeim szemében szűzanya, csakhogy túlontúl ragaszkodom ahhoz a rögeszmémhez, hogy vagyok, érzek, a gondolataim egymást ostromolva küzdenek bennem az elvárásokkal, az elvárások a józan ésszel, ez utóbbi mindennel, aminek önmagam tudom. Egyszóval hosszabb-rövidebb szigeteit bebarangolván annak a békebeli idillnek, amelyen belül kitaposott ösvényeit járhatom a legkülönbözőbb női életútnak, előbb-utóbb eljön a keserűség pillanata, ezúttal kölcsönös, mert a tárgy önmozgó, akaratos, nem elég felhasználó-barát, nem felel meg hiánytalanul egy szerepnek sem, azon túl pedig már csak az üveghegyek várnak, s nem sok lehetőség kínálkozik arra, hogy nő legyek.
Eltelik még néhány évtized. Megöregszem. Megnyílik előttem a kapu, hogy felöltsem az elérhető legmegtisztelőbb ruhát: a bölcs asszony köntösét, a sors azonban ismét közbeszól. Ezúttal úgy, hogy sajátos véletleneknek hála tisztán és határozottan kirajzolódik előttem, hogy vége, ennyi, bárhogyan folytatom, itt minden da capo al fine elrendezett, s ha nem tetszik, akasszam fel magam.
Ahhoz már késő, hogy megszólítsam mind a férfiakat, akik gyémánttal rakott dobozba zárták az emlékemet, vagy magyarázatot követeljek a félreértett szerelmekért, elhatározom hát, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy megtaláljam és felmutassam a nőt, a maga igaz mivoltában, otthon, az utcán, a szerelem perceiben, megteszek mindent, ami e rövid időn belül még a hatalmamban áll, hogy eléd tárjam a számtalan szépséget és még több kínt, amit a nőiség okoz, példaként örökítve meg nemünk legbátrabb és legesendőbb, legfenségesebb alakjait, hogy lányom és unokám egykor szívében hordozza majd a vágyat és a reményt.
2.
Addig el sem jutottam, hogy zsidó vagyok. Én legalábbis annak tekintem magam. Bárki bármilyen numerus claususra hivatkozik, bárki bármilyen törvényről beszél.
Zsidónak lenni, ha nőről van szó, egyrészről előny. Másrészről, és ez a hangsúlyosabb, a legmélyebb nyomorúság.
Előny, mert az eltérő kulturális identitás számára egzotikum, ritkaság vagyok, az meg sem fordul a fejükben, hogy nem csak szenvedély, de lélek is lakozik bennem, vagyis élvezem az előkelő, na nem, a másodosztályú szajhák előjogát.
Másrészt, mint minden zsidó, számtalan jól megformált, udvariassági tirádákba rejtett bántásnak vagyok vélt és valóságos célpontja.
A legnyomasztóbb az értetlenség, amely az érzékenységemet körülveszi. Nem tudom, egyszerűen nem vagyok képes derűvel szemlélni a történelminek titulált auschwitzi kirándulásokat, „Luxusbusszal Auschwitzba!” – így szól a reklám, nem szívlelhetem a holokausztból sikert kaszáló kiállításokat, filmeket, még a megemlékezésekben is valami őszintétlenséget érzek: számok, számok mindenütt, de hová lettek az emberek?
Az én memóriám nem számokból, nem rémképekből táplálkozik. A tudat, hogy a családom odaveszett, még jó, hogy szaporák vagyunk, emberi arcokat, emberi szenvedést idéz fel bennem.
Nem tudom, miért írom le mindezt. A hatóságok szerint nem vagyok zsidó. Apámat 39-ben megkeresztelték, micsoda naivitás, talán azt hitték, hogy így majd megússzák a tábort, anyám gój, egymást emberség szerint szerették, férfi és nő, emberségesen, ez is ritka szó, egyszóval belátom, épp izraeli féltestvéreimnek hála, hogy amolyan áruló-fatty vagyok, akinek még hászene sem támasztja alá, hogy joga van élni, és hogy ráadásul még ateista is vagyok, nem hogy enyhítené a szemrehányást, de tovább ront az amúgy is kusza helyzeten.
Mondhatom, szép világ! Magyar nem vagy, nem lehetsz, ezt előbb-utóbb beléd verik, az arcod más, a testalkatod törékeny, a szokásaid furcsák, gesztikulálsz, ha beszélsz és beszélsz, ha eszel, a zsidó meg jön és rád süti a bélyeget, hogy nem vagy zsidó.
Mindegy. Megszoktam már, hogy utolsó legyek. Amúgy ez is a zsidóság része. A keresztény ugyanis, ha az utolsó padban foglal helyet, tudja, hogy egykor ő lesz az elsők között. Én, ha utolsónak ülök, ezt azért teszem, mert tudom, hogy mindig az maradok.
Utolsó kommentek