nonchalant

Hogy a bűnről írjak, annál is természetesebb, mivel embertársaim szemében minden kétséget kizáróan a bűnösök közé tartozom. Ki tudná nálam jobban a bűn természetét? Ki látna jobban mélyére a gonosznak, mint éppen a gonosz maga?

Kezdjük mindjárt a gyermekkornak abba a távolba vesző első szegletével, amelyet beárnyékol a bűntudat. Az én esetemben ez a pillanat nagyjából három éves koromra esik, és igencsak pajzán história kerekedne ki abból, ha elmesélnem annak az önfeledtnek induló játéknak a történetét, amely durva megszégyenítésbe és nem kevés fájdalomba torkollott.

A mi szempontunkból csak annyi a fontos, hogy a nevezetes cselekedetet megelőzően a leghalványabb előérzetem a bűn tudatáról nem volt, noha magát a fogalmat, hogy bűn, ismertem, tisztában voltam azzal, hogy amit teszek, a felnőttvilág szemében helytelen, a tiltás azonban nem ébresztett bennem semmi érzést, még a kíváncsiságnak sem volt különösebb szerepe abban, hogy a törvényszegést elkövessem, a helyzet adta magát, hát bekövetkezett.

Közben azonban minden a feje tetejére fordult. Ami korábban semleges-közömbös egy volt a sok között, még mielőtt megízleltem volna a bűnből fakadó élvezetet, a szájamban megkeseredett, bénaság vett rajtam erőt, amely az újdonság varázsát is felülmúlta, és amikor megszólalt a hang, a törvény hangja, már tudtam, örömöm ebből nem származhatott.

Utólag bármit megadtam volna, hogy visszafordítsam az időt, és éppoly ártatlan legyek megint, mint előtte, mert akkor már megtörtént: az ártatlanságomat vesztettem el.

Nem volt még szókincsem, hogy elpanaszoljam az engem ért csapást. Hordoztam hát az emlékét a korholásnak és a szégyennek, különösen ez utóbbi okozott számtalan álmatlan éjszakát, és úgy tekintettem magamra, mint a természet torzszülöttjére, Káinra, Júdásra, Belzebubra.

Itt azonban érdemes megállnunk. A bűnnek és a bűntudatnak ugyanis minden lényeges vonása tetten érhető ebben a jelenetben.

Mindenekelőtt az, hogy csakis a gyermeki, a törvényt hírből ismerő, ártatlan lélek fogékony a bűnre. Vagyis a bűn, mint a betegség, azt támadja meg, aki érintetlen, önmagára, mint teremtményre tekint, jó és rossz értékítélete nélkül.

Másodszor, a bűn elkövetése a lélek számára nem jár örömmel. Ellenkezőleg, a teremtmény egész lényét semmisíti meg, amennyiben megfosztja önmagát lényegiségétől, gyermek-létének igazságától.

Végül a bűntudat. A tudat, hogy nem lehetek már jó soha, ellentétben az idővel, amikor a kettő, jó és rossz egyaránt, mint lehetőség állt rendelkezésemre.

Mi ez, ha nem kárhozat, nem a személyiség totális megsemmisülése?

Hogy miféle parancs okozza, hogy önmagunkat elveszítsük, nem tudom. De ha a tudás a választás visszavonása is egyben, akkor csak áldhatjuk a jóistent, amiért elég bölcs volt ahhoz, hogy a legszörnyűbb hiányhoz kísérőül a halált rendelte el.