nonchalant

1. Minden eddigi életem nem szól másról, csak feledésről.
2. Magyar vagy? Nem értesz. Orosz vagy? Nem ismersz. Zsidó vagy? Megtagadsz. Cigány vagy? Elfordulsz tőlem.
3. És lőn este, és lőn reggel: első hazugság.
4. Nem vagyok utóda senkinek, nem beszélem a nyelveket, az érzéseim nincsenek összhangban az érzéseiddel, mert gyökértelen és talajtalan vagyok, mint a madár, aki megragadt valami köztes térben, ahonnan, úgy hiszem, nincs kiút.
5. Hová tettem az eszem? Mit láttam ott, ahol nincs, csak esetlegesség?
6. Egyszer elhittem, vagyok, és csak vénülő fejjel eszmélek rá, hogy amit cselekszem, nem függ akaratomtól, nem függ meggyőződésemtől, nem függ erkölcsi érzékemtől, hanem történik.
7. Életünk eseményei nem választás eredője. Ebben a kérdésben nem engedek.
8. Életünk eseményei megesnek, ezért viselik az esemény nevet, és pusztán az ész játéka, ha az események irányát akaratlagos tevékenységként láttatjuk önmagunk előtt.
9. Nem választottalak. Nem választottál. Esélyem sem volt mást vagy más irányt követni. Esélyed sem volt elkerülni. A múlt egyetlen pontjában sűrűsödik az univerzumnak, e pont a találkozás, az esemény.
10. Jó nekem veled. Benned önmagam vagyok. Teljes és egész. Amikor a teljesség darabjaira szakad, okokat, magyarázatot keresünk. Mindenre válasz: megesett.
11. Te nem hagytál el engem. Én nem találtalak.
12. Ha minden történik, megesik, akkor sorsszerűség játékszerei vagyunk.
13. A sorsszerűség esemény-irányultságot jelöl. Én az oksági összefüggés felfüggesztését gondolom.
14. A nap felkel. A nap új napról napra. A nap vagy felkel, vagy nem. Ma nem kel fel. Amit látok, annak nincs folytonossága. Nem több mint álom. Minden nap úgy élem életemet, hogy az estére bármilyen fordulatot vehet.
15. A nap felkel. Munkába megyek. Este ágyba bújok, betakarózom, tudom, ha a nap felkel, holnap ugyanezt teszem. Ha nem, alkalmazkodom a történéshez. Történek.
16. Ha komolyan veszem azt, amit leírok, a mindenség káoszba zuhan.
17. A mindenség nem zuhan, van.
18. A legnagyobb tévedés feltételezni, hogy világunkban törvények uralkodnak.
19. A mindenség egy és összehangzó. A tudat számára felfoghatatlan esemény-végtelen, önmaga, lényegét tekintve változatlan, mozdulatlan, bármi látszódna, rezdülés nélküli egész, alaktalan.
20. A halál nem okoz változást. SEMMI nem változik.
21. Amikor gyermek voltam, káprázat-teremtményekkel, festett lényekkel népesítettem be házamat. Te is csak elmosódott kép vagy elmém vásznán. Elmém az önmagát gondoló mindenség.

Jó nekünk ez a távolság-teremtő idegenség,
ez a mélységből fakadó sűrűség.

Jó, hogy nem látjuk egymást.

Nem érintjük egymás testét,
haját,
bőrét,
szívét.

Nem értjük egymás színét,
szavát,
kutyáját és
macskáját.

Nem ér el minket holtomiglan tartó eskü,
utálat,
harag vagy
elkeseredés.

Nem téveszt meg minket unalom,
csömör,
színházi értelemből eredő ész,
vásári mutatványból hízó vigadalom.

Nem üldöz minket hetvenhét csapás,
szárazság,
dögvész,
viszontagság.

Jó hogy vagy nekem
örök, személyes, szerelmetes.

A titok alaktalan.

Ormótlan teremtménye a léleknek.

Fület és szemérmet sértő
mezítelensége túlzásba hajlik,

Könyörgése viszolygást fakaszt..

A hazugság angyala jött el Budapestre. Ő lelte kedvét abban, hogy elesettségemből tréfát űzzön, s rajtam, két kezét hanyagul nadrágjának zsebeibe dugva, jóízűt nevessen.

Abban az időben Isten gyakran ráért és gyakran odafigyelt az emberekre.

„Ugyan, - mondta, - miért ne leckéztetnénk meg a jajveszékelőt? Miért ne reguláznánk meg a panaszkodót, akinek fia, borja, hízott disznaja és kövér legelője párját ritkítja, s aki mind a kincsek mellett nem átall könyörgésekkel, kérelmekkel folyamodni hozzánk, égiekhez, mint ha nem éppen nekünk köszönhetné a megszámlálhatatlan áldást, a bőség elapadhatatlan áradását?”

Így szólt az Úr, és fordította tekintetét a többi nyomorult felé. A sok nyomorúságban, verejtékben fürdő erdőt és mezőt látva megfeledkezett az egyről, akit a föld bolondjai közül az angyal gondjaira bízott.

Az angyal, miután eleget játszott az emberrel, a játék kezdetben szórakoztatta, idővel indult volna föl a mennyországba, ám a mennyek kapuja bezáródott.

Köztünk, emberek között ragadt a szellem, ahol azóta engem, kicsi-gazdáját és legkisebb cselédjét szolgálja édes, szívet gyönyörködtető énekével.

A meséi elbűvölnek. Képzeletemet távoli világokba repítik, érzékeimet sóhajoktól sűrű álomba szenderítik, s én valahányszor felébredek, sírok.

Nem találom otthonomat többé a halandók között. Nem találom helyemet a józan, szerelemtől és varázstól mentes valóság-vidéken. Nem találom nyugalmamat már sehol, míg angyalommal el nem indulok a hazugság hajóján, el, szépséges, ártatlan tengerekre.

Így könyörgött az öreg mester az angyalokhoz.

Én nem tudom, mi az, amiért élek. Mi az, amit szeretnék. Mert megvan mindenem. Meleg ágyam, takaróm. Ezekből lehetne jobbat remélnem, nem ilyen göcsörtöset, keményet, ami az ágyat illeti, nem ilyen szúrós-rövidet, hogy a takaró se ússza meg fricska nélkül, de amúgy jól vagyok.

Igaz, szeretőm nincs. Nincs, több éve már. Nem tudom, volt-e valaha vagy csak én hittem azt, hogy van, vagy nem volt soha, hanem csak annak tűnt, mert itt minden csak tűnik, eltűnik, megszűnik lenni, pedig esküszöm, láttam, esküszöm, az ágya ismerős.

De most szertefoszlott. Éppoly valószerűtlen, mint a Kilimandzsáró hava. Vagy az Egyiptom béli szfinx, ahol nem jártam, nem hiszem, hogy valaha járni fogok, és hát elfáradok abba, hogy faggassalak.

Azt mondják, Isten egyetlen kérdésünket sem hagyja válasz nélkül. Akkor így kell lennie. Csak hogy én nem látom, nem hallom, nem értem, amikor hozzám beszél. És ha tudnám, hogy mindez az én hibám, egymagam akkor sem boldogulnék.

Amikor a szerelem helyét az unalom, a csömör, a fásultság, az egymás iránti közömbösség veszi át, amikor az érintés, a csók helyét a megszokás, az elzárkózás bitorolja, akkor, sokan és egyre többen, azt az oly gyakran felemlegetett gondolatot idézik, amely szerint a szerelem, amint a hormonok működése lassul, megszűnik szerelem maradni, s beköszönt a kiábrándultság, a hűtlenség, a visszavonulás.

Amikor hűtlenségről beszélek, nem a test hűtlenségére gondolok. A lélek restsége, a szív pangása az, amire figyelmemet ráirányítom. A nemtörődömség, az igénytelenség, a kegyetlenség, amellyel a másik testétől várjuk hormonjaink izgatását, íme annak a személytelenségnek a megnyilvánulása, amelyet, ha a test vonakodik a szolgaszereptől, a hiány hibának nevezése követ, míg végül hátunkat mutatjuk annak, aki sosem is jelentett egyebet, mint húsos tálat az érzékeknek, s akit most magára hagyunk a parttalan semmisségben, kifogásokat támasztván külsejével, viselkedésével, létezésével szemben, s azzal áltatván kicsinységünket, hogy mindez azért van, mert megváltozott a hely, az idő, a belső és a külső feltételek, holott éppen a másik személye az, aki és ami e hosszúra nyújtott párzásban még csak fel sem derengett a szemünk előtt.

A szerelem hosszútűrő, kegyes. Nem tévedés, ha a szeretet szót szerelemre cserélem. Megelégeltem a szeretet oly sokféle használatát. Testvéri szeretet, felebaráti szeretet, hazaszeretet, hitvesi szeretet, étel- és italszeretet. Nevezzük végre nevén: a történelem legritkább jelensége a szerelem, a maga egyedi, félre nem ismerhető igazságában.

Ilyen volt Szókratész szerelme. Ilyennek hisszük a balsorsú Héloise szerelmét, Laclos Vicomte-jáét, s mindazokét, akik rémülten menekültek a téren és halandó létezésünkön túlmutató jelenéstől, mert ilyen a szerelem, ha örök.

Korok, kultúrák rendezik mederbe, kit, mikor, hogyan szeressünk. A jómodor, az illem ad teret az össznépi kurválkodásnak. A szerelem azonban mit sem foglalkozik ármánnyal, útvesztőkkel.

A szerelem nem keletkezik. A szerelem nem szűnik meg. Nem ismer nemet, teret, sem időt, nem küzd a test birtoklásáért, bár testét boldogan teszi szerelmese boldogságának tárgyává, nem ígér, nem fogadkozik, hanem kapocs a szellemen túl, a lélek határain túl, a szív fájdalmán túl, Istenben, Isten által, szövetség, amely az isteni teljességben tölti be lényegét.

Isten szerelme által a szerelem feloldhatatlan szálakkal egyesíti a létezőt. Mit sem változtat a szerelem szépségén a bőr zsugorodása, a tekintet töredezettsége, mit sem változtat a szerelem tökéletességén az, ha egy egész nemzet bélyegzi meg és választja ketté azt, ami Istentől fogva egy, s nem rendíti meg, ha mi magunk áruljuk el és taszítjuk a gyávaság kietlenségébe a szerelmet.

A szerelem ugyanis Isten által, Istenben fogant.

Isten nem okos emberek harsány nevetésében ajzotta vágyát.

Igazából hálásnak kell lennem azért, hogy nem válaszolsz. Magányos, nyomorult blogger vagyok, s a csönd, amibe beburkoltál, abban segít, hogy legyek, ami lényegem szerint vagyok.

Tudom, sokan bolyonganak hozzám hasonlóan a csodát ígérő virtuális galaxisban. Sokan időznek vak angyalként pislákoló kandallók előtt, várva a tűz melegét.

Miben reménykedünk? Mi az, amit Üdvözítőként hiszünk?

Azt hiszem, az emberi hang. A gyöngéd, szeretetet és elfogadást sugalló mozdulat, a mögöttes szándéktól mentes, szívhez szóló odafordulás, ez az, amiért annyian epekedünk.

Bizonyára akad majd olyan, aki azt gondolja, micsoda elfajult, természettől és Istentől elrugaszkodott nemzetség az, amely képes a semmiben, a hálón keresni azt, ami vagy aki karnyújtásnyira, egy utcasaroknyira, szürke sztreccs nadrágban vagy gondosan eligazított felöltőben épp az újságot olvassa, anélkül, hogy felénk fordítaná a fejét, ám egy biccentés, egy fáradt mosoly, és a fantom, mintegy varázsütésre, feltámad, belép az életünkbe.

Mi azonban ettől a karnyújtástól, ettől a felöltőbe zárt mosolytól kétségbeesetten menekülünk. A trauma, ezt olvastam valahol, hat generáción át a pánik reakcióit váltja ki az utódokban, noha ők maguk nem élték át a szenvedést.

Mi közvetlen alanyai voltunk a világ pusztulásának. Mi megéltük azt, hogy miután megleltük testünk és lelkünk őrzőjét, a mennybéli üdvösség helytartóját a földön, emberi alakban, emberi tökéletlenségek által ékesítve, elvesztettük őt.

Nem balgaságunk, de félelmeink irányítanak el minket, bloggereket, minél távolabb a köznapi érintkezés ördögi veszedelmeitől. Mi mind megfulladtunk már. Elmerültünk a rettegésben mielőtt még megtanulhattunk volna kopoltyúinkon át lélegezni, mint embertársaink, akik éppoly szeretetlenül, mint blogokat író testvéreimmel én magam, mégis démoni lovasként szelik, szelídítik a tomboló hullámokat.

Hogy mindezt látván és tudván, milyen jövőnek nézünk elébe? Milyen jelennek vagyunk nem urai, de kiszolgálói?

Mondanom sem kell, a legkevésbé sem élni érdemes tengődés a miénk. Orrunkba mélyen beszippantjuk a hasonszőrűek fájdalmát, tüdőnkkel hosszan beszívjuk az emberlét álom-buborékait, elmerülünk önnön hívságunkban, miközben hisszük, rendületlenül, egy nap Isten ölelő karjaiban ébredünk.

Szeretnék nem írni.
Se naplót, se jegyzetet.
Azt akarom,
A nap teljesség legyen.

Amit ígértem, hazugság.
Amit adtam, tündérmese.
Ami eztán lesz.
Amit eztán mondanék,
Filléres,
Vacak
Kacat.

Az embert utoléri a szeretetlenség. És akkor elkezd hízni, és hízik és hízik, mint valami disznó, és akkor rádől a torony és rádől a harang, és akkor eltemetik és azt mondják, itt nyugszik J. vagy L., aki azért evett, mert éhezett.

Néha úgy érzem, felesleges. Tüntetni, plénumokra járni, emlékeztetőül annak, hogy ez itt nem az én életem, van négy évem és elhúzok nyugdíjba, feltéve, hogy nem segítesz melegebb éghajlatra kerülni valamiért, amit el sem követtem.

Néha úgy érzem, felesleges. A diáknak balhé, amit mi, tanárok főztünk ki magunknak, együk hát jó ízűen, vidáman, neki oly mindegy, mire nem készül, az Életre nem, az életkedésre igen, hallgatni, befogni a lepénylesőt, amíg nem látja, honnan fú a szél.

Néha úgy érzem, felesleges. Amíg rólam vagy másról, nem megoldásra váró feladatokról beszélünk, hősöket és antihősöket fabrikálunk egy agyonhülyített mitológia margójára, amelyet akkor lájkolunk, ha népszerűség övezi az istenségeket.

Néha úgy érzem, felesleges.

Nekem már mindegy. A magam életét leéltem. Ezt mondatja velem az idő, el kéne mennem, hogy maradjon idő, avaron, éhes kis héják hadának, azt mondják, az idő lejár, nem kapunk szerelmet, nem kapunk koldusnak kijáró alamizsnát, csakis ha nevetség szolgálatába szegődöm öreg, hibbant ráncaimba öltözött bohóc.

Én azonban szerelmet vallok. Neked és mindenkinek, aki nem volt, nem leszel soha, mert vagy és maradtál örök, hogy bizonyítsam a hústömegnek, hogy szerelem akkor és ott fogan, ahol és amikor a hús-vér véget ér, akkor és ott fogan, ahol a szentségben fogan a szó és szentségbe forr az ölelkezés, mely egyszersmind igaz és jó.

„Használtak lettünk."
Ezekkel a szavakkal búcsúzott,
gyűrött ruhában,
kopott,
maszatos cipőjével
a járdaszegélyhez dörgölve
combjait,
testemben
tébolyult gondolatai visszhangoztak a nyárnak
arról, hogy az ember nem eszköz,
de mindenkor cél,
és mert használni csakis az eszközt lehet,
ha ember vagyok, most nem vagyok itt,
és ha önmagára ismer és emberként tekint,
most nem idézhetné az elhasznált, megkopott klisét.

Itt nyugszik halhatatlan szerelmünk.

Nyugodjon békében.

Nézem a bolondot, nézem önmagam, amint elnyúlok az óriási karosszékben, trónusban, sipkával a fejemen, fásult, érzéketlen-tompán elmerülve a múltban és merengve a jövőn, belesüppedve a hazugság bársonyos párnáiba.

Szerettem, szerettem.

Olyan nagyon szerettem, hogy a szeretettől kiégtek a szemgolyóim, a szívem helyén fekete hamu borítja a kamrákat, végül belehaltam a szerelembe, úgy maradtam a királyi ülvényen, mint birodalmától megfosztott uralkodó, mint Edgar Allan, amikor eladta mindenét, mint Friedrich, amikor a szavak helyén a lelassult mozgás pereg a vásznakon.

Semmit nem tudok. Amit hiszek, elfordul. Amint remélek, ezerszer kegyetlenebb.

Ülök, nyakig a szenvedésben. Az pedig duzzad, mint a Duna, a Balaton, és felemészt.

Bódultan, bambán bámulom és magasztalom: Fájj, élet! Fájj, ha elveszítelek!

Félek mindenkitől. Félek a sötétben, a vihartól, a fájdalomtól, a hűtlenségtől, legjobban attól, hogy egy nap belátom, vicc voltam, szegényes, földhözragadt vigyor a tükörben, maszk, bohócnak buta, bolondnak épeszű, erkölcseimben fertő, érzéseimben érzéketlen.

A tompa lelkűeknek nem volna szabad megszületni. Ha kitudódik, aminek nem szabad, nincs arra mentség. Ha ott állok előtted, szótlanul, mert nincs szó, ami meg nem történtté tenné a tettet, hogy fogok akkor nyüszíteni! Hogy kívánkozom majd az elmúlásba, anyám védő hasába, hogy meg ne láttam volna Isten szent egét, hogy szégyent szeretteimre hoztam!

Bűnömet azonban nem adom! Az ész belát, megbánja, amit még meg lehet, a szívem megállt, évekkel az előtt, se előre, se hátra mozdulni nem bír, jussát követeli, jussát, amit nem kap meg soha, pedig megfizetett érte, nem is akárhogyan, kivetkőzve magából, vénségből gúnyt fakasztva, oly szemérmetlenül borult lángba, ahogyan a fák tavasszal, amikor a nap megérinti őket sugaraival.

Egyesülnék a mindenséggel - a mindenség kivet. „Ki vagy te, hogy fényemben ragyogj?” – kérdi, s amint a mindenség felé fordítom fejem, látom, emberek mászkálnak, csevegnek, tréfálkoznak, megfogják egymás kezét, megállnak, megölelik, megcsókolják egymást, végig simítják egymás arcát, haját, csupa hívság és mégis – nem ez a mindenség?

Nőnek neveltek.

Mostanában kilengések vannak. A felhőtlen élek-bele-a-világba érzéstől az öngyilkos vágyakig. Ezek napjában többször váltakoznak. Most, az orvos után, egészen könnyűnek érzem magam. Nem érdekel, hogy nem törődik velem a kutya sem, ez persze nem igaz, a gyerekeim túlzottan is törődnek velem, de rajtuk kívül nincs emberi lény, akinek hiányoznék vagy válaszra méltatna, de most ez sem érdekel, nem érdekel, hogy elbaszott egy fajta vagyok, hogy valószínűleg nem tanulok meg élni, pedig nézd, a sok jó ember él, de belőlem nem lesz semmi tisztességes, nem érdekel.

Aztán, minden átmenet nélkül, ott kuporgok, reszketek a legsötétebb kétségbeesés ölelésében, nem ölelés az, szorítás, amikor olyan dolgokat művelek, amilyet józan ésszel nem tennék soha, írok, annak, aki nincs, aki egyenesen utál, akinek herótja van attól, hogy vagyok. Néha másnak is.

A fuldokló kapkod így a kötél után, de én nem akasztom fel magam, még nem. Lassan minden félelmet felülmúl a kilátástalanság. Nem baj. Így, ha eljön a perc, a félelem nem akadályoz meg abban, hogy itt hagyjam nyomorúságos életem, de még nem teszem, még élni akarok, ezért is vagyok utálatos, és kitartó és levakarhatatlan, mint a fekély, mert nem akarom, nem hagyhatom, hogy nincs többé érintés, szó, mosoly, mert ha erre gondolok, a testemet átjárja a rettegés, és olyankor menekülök, könyörgök, sírok, csupa olyan, amitől magam is elfordulok.

Ne haragudj, ha elragadnak az álmaim. Így volt ez mindig, talán így is marad.

Tegnap ígértem, gondolkodom Dean Blunt The Narcyssist dalán.

Ha nem tudnám, ha nem mondtad volna nyomatékkal, hogy a dalnak nincs, nem lehet köze kettőnkhöz, azt hinném, nekem, rólunk szól.

De félre a nárcizmussal. Miért is szólna épp a Nárcizmus című dal rólunk, önmagunk szeretetéről?

Pimaszság? Impertinencia? Vakmerőség? Megfutamodás? Ez volna, ami a másikhoz vezet? Ez az a kapocs, amely az egyik fél számára elviselhetővé, a másik számára elviselhetetlenné teszi az emberéletet?

A másik fél ugyanis haldoklik. Agóniának vagyunk a szem- és fültanúi. Agóniának, amely ezúttal semmilyen módon el nem hárítható. Jön vagy nem jön a végzetet jelentő nő, a férfi nem támad fel már soha.

Miért a hazugság? Miért nevezi meg búcsúzásul éppen a hazugságot a szenvedő? Mi az, amire tör? A végtelen? A feltétel nélküli és örök isteni fény? Hiszen amit felkínál neki a perc, kevés.

Szenvedély, vágy, szerelem. lemondás a féligazságokról egy olyan igazság nevében, amely el nem érhető. Miféle őrült Danse Macabre?

Egy kérdés nem hagy nyugodni. Valóban látszat és üveggyöngy, amit a nő felkínál?

Csöndes minden. Nem tudom, ismered-e az érzést, amikor ezernyi idegszáladdal a telefont fürkészed, nem veszíted szem elől a kijelzőt, hátha üzen, ő már csak ilyen, fontos személy az életedben, és persze csönd van, rendíthetetlen csönd, a ki-nem-szarja-le-hogy-várok-rád félelmetes, bénító csöndje.

Pontosan tudod, mit jelent. Azt jelenti, hogy megfeszítettek és feltámadtál, hogy együtt vigyétek át a szerelmet, és most se folyó, se ladik, senki, akit átvihetnél, hacsak nem önnön butaságod, amiért ki mást terhelne a bűntudat, mint éppen téged?

November. A csöndben megérkezik az ősz, a kis falunkba, ahol lakunk. Kicsit megkésve, kicsit kiábrándultan, de eljött, ahogyan eljött az eső, a lucsok, a nyirkos hajnali félelem.

Minden készen áll a búcsúzáshoz. Kihúzod elmédből a láthatatlan vezetéket, amely a rezdüléseire hangolódva közvetíti a téves kapcsolást, hagyod az egészet úgy, ahogy van.

Csak legbelül hallod, amint a kérlelhetetlen monológ válaszra vár: boldog volt? szeretett? voltam? vagyok?

Csacsi barátném! A titok réges régen a párnádon hever. Félig lemerült, idővel újratölthető, de nem változtat semmin: az álom bevégeztetett.

Nincs más, csak jelen. A jelenben azonban semmi nincs. A négy fal között, a várakozástól kimerülten, a várakozás maga is múlt. Vagy itt ragadtunk a múltnak egy darabkájában, a csillagok közötti űr egy szögletében, és most nem vagyunk sem élő, sem halott, mert a testünk az Úr kettőezer-tizenötödik évében táplálja a férgeket, míg a tudat zavarodottan fürkészi az ismeretlen tárgyait a múltnak, Krisztus után, a Bizonyosság előtt, a júniusi találkozások emlékeit.

 Aludjatok, páfrányok mélyén, szerelmeim!

Aludjatok és halljatok bűvös muzsikát!

Álmok jönnek és álmok álmodják az éjszakát.

Öleljétek egymást szorosan,

majd esküdjetek hűséget, örök szerelmet, szerelmeim,

hogy leheveredve tölgyfa ágyatok tövébe,

gyönyörködjem csodaszép, szerelmes álmotokban!

Örök hűséget fogadtunk ott,
a parkban, 
a Duna-parti hóban,
a híd alatt,
a kihalt játszóterén,
egymásba ölelkezve,
egymásban feloldozva,
fulladozva a szerelemtől,
a hidegtől.

Látom, amint megnyílnak a kapuk,
Isten kinyújtja felém a karját,
látlak téged,
látom arcodat,
az egyetlen kép, amely
beleégett az emlékeimbe
hogy ragyogjon délben,
teliholdkor,
hogy hontalanul bolyongjak,
árnyak közt árny,
levetett ruhák közt megunt szerető.

Amíg a világ világ.

Rémálom,

aljas indokban fogant ölelés,

ölés,

ítélet,

megszegett szó,

szeg,

könny,

kenyér,

ige,

ígéret,

meg nem írt levél,

sikamlós idegenség,

idétlenség,

eleven égi jel,  

jelöletlenség,

minden üt,

a névtelen sír mellett a kesernyés,

kései sirató,

az ókeresztény,

bukott angyal

én vagyok,

mint minden ember,

kísértés,

sértés

a föld szívében,

betűnyi kérdés,

helyettem magam,

magam

a mélység színén,

szeretetlenül és elhagyott.

Éjszaka van. Nem látni csillagot. A hőségtől fülledt panelszuszogástól nem hallani az angyalok énekét, csak a vaskos tréfákat hallom a sarki presszóból, néhány magányos bolond nyöszörgését.

Olyanná lettem, mint ők. Egy közülük. Fülledt, mocskos, istentelen.

Reggel azt gondolom, már mindent értek. A rezzenéstelen arc, a rideg, elutasító mozdulatok, a merev testtartás, - mit lehet itt még nem érteni? Egyszer elmosolyodik. Amikor a nővéréről és annak barátnőjéről beszél, hogy ízléstelen öngyújtókat gyűjtenek, hogy ő lenyúlja őket, akkor elneveti magát, aztán idegesen, félelemmel és kíváncsisággal fürkészi az arcomat, vajon rosszallom-e, de hát nem rosszallom, mert én nem vagyok már, és ezt tudván, nem mindegy, ki az, akiért nevet?

Később még egyszer látom a lopva rám szegeződő tekintetet. Amikor elmondja, nyári munkát vállal. Van egy négyórás hely, irodai munka, elég unalmas, de jól fizetik, meg a Máté, ő az A38-on tud melót, és akkor minden koncertre ingyen mehet, aztán szünet, oldalt pillantás, mondom, nem gondolok semmit, és tényleg, semmi nem jár a fejemben.

Az esőcseppek, a lépcsőház, a halottasház, ahova bekucorodtunk az eső elől, a félbehagyott dal, „mossa az eső…”, nem, nem az én szívemmel, meg hogy nem érzem, egyáltalán nem érzem, hogy ott van, hanem mintha egy idegen darálná a sok nevet, a fogalmakat, az elméleteket, nem is érdekel, sem Bourdieu, sem Foucault, én nem azért jöttem, hogy elkápráztasson a műveltségével, én azért jöttem, mert rossz volt nélküle, mert az arc, amely egykor felderült, ha láttam, még mindig ott kísért az emlékeimben, de Foucault - ugyan miért kísértene?

Egyetlen szó nem hangzik el, amely megtörné a távolságot. Ugyanolyan idegenül és észrevétlenül távozom, ahogyan jöttem. Nincs búcsú, nincsenek szavak, se félszavak. Csak sár, mindenütt a sár, a júniusi izzadtságtól lucskos tornacipő, az átázott ruhák, - ez minden, ami megmaradt.

Nem akarok holokauszt emlékünnepet. A megemlékezés nem az én kenyerem. Ahogyan a halottak nem beszélnek, én sem akarom megtörni a némaságot. Szótlanul nézem, amint a gyűlölködő az utcákat rója, fogcsikorgatva, mécsessel. Nekem nem kell emlékeznem. A csönd vagyok - kirekesztve és artikulálatlanul.