nonchalant

Hat, fél hét körül érek a megállóba. Az első mondat, “Miért szálltál le előbb?”, otthonosan, meghitten idézi fel a veszekedések elveszett varázsát.

Leülünk egymás mellé a hosszú asztalnál, ” A szokásos cappuccino”, - mondja a pincérnek, én rábólintok.

A cappuccino a legmegfelelőbb, ha nem tudod, kivel beszélsz. A sör a maga férfias, nyers egyenrangúságával esetlenné teszi a menekülést, a pezsgő szerelmes sóhajokba bújik, összezavarja az emléket, a tömény túlontúl markáns, talán a rosé volna helyénvaló, de hogy néz ki férfi kezében rózsa?

Hadarok. Kapkodva veszem a levegőt. Körbeveszem a mellettem ülőt a történetek jelentéktelen áradatával. Próbálom elkerülni a pillanatot, nem észrevenni, mennyire hiábavaló,mennyire hamisan cseng, hogy nem fáj, nem hiányzik, milyen jól megvagyok a felszínes, elcsépelt szavak forgatagában, amelyek, mint esőcseppek, idegenül koppannak az asztalon.

A kezét a kezembe fonja. Nevemen szólít. Ez mindig jó, ha valaki sokáig szenved. Megbeszéljük a legközelebbi találkozást, az is csak terv, egy az ígéretek közül, amelyekből nem lesz semmi.

Dalok jutnak az eszembe. Régi, nem kedvelt dalok.

A központban közömbösen búcsúzunk. “Majd írj!”, mondja valakinek, amikor már ott sem vagyok, de hát mindent – nem lehet.

Jól esik visszatérni a köznapokba. Három év hiábavaló remény és és még hiábavalóbb rimánkodás után, minek tagadjam, méltatlan három év, jól esik kézbe venni a tollat, megragadni az életet, lenyomni a billentyűt és írni, jól esik ország-világ elé tárni a kudarcot, amely oly sokáig megakadályozott abban, hogy lássak, jól esik levonni a konzekvenciát, örök igazság, lám, jó az Isten, jót ád, mert mindez jó mulatság, férfimunka volt

Nagy utat jártam be, barátom. Megtanultam veszíteni, s ami ennél is fontosabb, megtanultam azt, hogy ne fájdalommal tekintsek az eltékozolt, az elveszett lehetőségre, hanem vidám szívvel, derűvel fogadjam a jövőt.

Mert valóban, volt pillanat, amikor enyém lehetett minden, a csoda, a hetedik menyország, mindaz, amit az istenek kincseskamrája őriz, ott hevert lábaim előtt a fiatalság, a szépség, a hosszú élet és minden más, amit csak szem-száj kíván, enyém lehetett az egész csengő-bongó hóbelevanc, az egész hívság, a mulatság, a gyávaság azonban és a képmutatás, a ragaszkodás a téveszméhez, amely számtalan képben és formában képez divatos foglalatosságot manapság, gondolok itt a hűségre, az igaz szeretetre, a kölcsönös megbecsülésre, az odaadásra, az önzéstől szabad figyelemre, nem mintha nem vallanám, hogy mindez a legmagasztosabb erény, mi több, éppen az, amiért emberként élni jó, hanem mert korunkban ráerőszakoljuk e képződményeket az értelemnek minden jött-ment érintkezésére, s hogy ne kelljen színt vallanunk a mihaszna előtt, önmagunk szemében adjuk a szenvedőt, ahelyett, hogy leráznánk magunkról a hazugságot, és kimondanánk, nem volt ez bizony sem szerelem, sem odaadás, nos, ez az a gyávaság, amely, mint mondom, megakadályozott abban, hogy a lehetőséget, amely Isten jóvoltából mégis csak megadatott, valósággá tegyem.

Most azonban, miután beteljesítettem küldetésemet, voltam szerető, gyermek, bolond, király, most elengedem a hamisságot, nem ágálok, de elfogadom a természet törvényeit, az egy napig élő nyomorult megkerülhetetlen végzetét, amely az idő hálójában vetíti elénk és ránk a nyomorúság kötelékét, hogy emlékezzünk halottainkra, hogy együtt örvendezzünk a fénynek, az igazság mindent felülmúló ragyogásának.

Szabadságomból szeretni téged
Szőkeséged messzi, idegen országból jöttem,
S látván szépséged, amelynek színén ott lebegett az ész,
Ott izzott, égetett napként az igaz,
Parnasszusomra visszatérek,
Hogy távolból szemléljem,
Amint a drága hajkoronát, ifjú életed,
Derekára fonja az ősz,
S az emlékek ködében fölsejlik, fölfoszlik,
Mint hajdan a vigalom, a pára,
Az eltékozolt,
Az elmúlott idő.

Egykor Góliát fívérei, barátaim, ma serdülőkkel játszó tündérek, manók, fűben fogant igével nirvánát hirdető hódítók, terítő értők, térítő direktorok, rektorok valami égből szalajtott szánalmas, részeg hajnalon, akik szilárdul hiszik: megölni szerelmet helyénvaló, mert a szerelem szertelen, legyűrni szégyenérzetet illő, mert a szemérem szégyentelen, gúny tárgyává tenni magányt, elmélyedést üdvözítő, mert jobb ma, ha foly’ a bor és mind egyre foly' a vigalom, míg szánalmas ötvenévesen a szív megáll, megdöbben, dobban, fakul a perc, az arc, még dörzsölt eléggé ahhoz, hogy könnyítsen a test parázna kívánalmain,majd farpofát mutatva gyermekünknek átvitorlázzon a szégyen budoárján, látni még egyszer Vénuszt, vagy - orgazmus helyett - a lucskos hálószobát.

Ilyen vagyok. Zavaros, zaklatott, zilált. Nem asszonyok gyöngye, nem filozófusok múzsája. Elmémben egymásba gabalyodik érzés és gondolat, a tér és az idő törvényén túl feloldódik bennem okság és varázs. Nem leszek hát soha jobb, mint a deákné vászna. De élek, lélegzem, szuszogok, félek és sírok, vagyok - majális után.

kurvára nincs jól

kurvára nincs jól hogy nyafogva mész a részeg dűlőkön át az éjszakába

kurvára nincs jól hogy belesimulsz a félhomályba a meghunyászkodóba a langy meleg májusi zsongásba

kurvára nincs jól hogy nem szitkozódva szólsz a szerelem kíméletlen közönyével

(hogy érezz és tudj és emlékezz)

kurvára nincs jól hogy szolgáló lett az égi istenek

és lettünk hűtlenek

szerencsétlenek

Vasárnap van, nőnap, a nőtanács nem mondja azt, hogy nőnapot, böngészem tovább a bejegyzéseket, merengek, ráérősen lapozok egyik oldalról a másikra, míg végül egy zárt csoport hozzászólásához érek.

A szerző fiatal, életerős férfi. Azt kifogásolja, hogyan merészelheti bárki is megosztani egy zárt csoport tartalmait.

Önironikus esszé, hogyan gyűlöltessük meg magunkat és tegyük létezésünket ellenszenvessé négy alkalmi, időtlen etűdben

• Első etűd. A vakság dicsérete
• Második etűd. A kétségbeesés nyilai
• Harmadik etűd. A keserűség melankóliája
• Negyedik etűd. Az elfordulás

Rendezői utasítás

A kompozícióból hiányozzék a Da capo al fine mozzanat, ami annyit jelent, hogy a darab egyszer játszható el és egyszer játszható végig, és a szünetek ismétlődése nem vonhatja maga után a motívumok visszatérését.

Az előadásmód a capriccio szélsőségeitől a menüett sematizmusáig a zenei műfajok és hangulatok sokszínűségét ötvözi.

Az előadó dilettáns, a posztmodern arcnélküliség hol itt, hol ott disszociatív tünetegyüttesének hordozója.

A záróakkordok minden visszhangot nélkülöznek. Törekedjünk gyönge, hamis hangzásra, hogy az utolsó félresiklott sikoly után a megkönnyebbülés és a döbbenet töltse be az auditóriumot.

A  szörnyeteg odagöndörödött a macska lábaihoz és  vonyítani kezdett. Vonyításával felébresztette az erdő vadjait, akik  megrökönyödve sereglettek a házitűzhely köré, hogy a nagyszerű, ámde félelmetes látványnak tanúi lehessenek.

A macska könyörögve nézte a szörnyeteget: „Egy szót szólj, és örökre tiéd leszek!”A szörnyeteg azonban égnek fordította szemeit, amelyekből hatalmas folyamok árasztották el a föld sivatagjait, és mint aki nyelveken szól, egyre  azt a senki számára fel nem fogható mondatot ismételgette,"Anaahabaku, anaahabaku", amely a szörnyek nyelvén annyit tesz: „Szeress, mert énbennem nincs más, csak végtelen űr!”. Majd  feltápászkodott, megragadta az egyik gazellalányt, odújába vonszolta, ahol azóta is boldogan él süket és érzéketlen sötétjében a semminek, hacsak meg nem halt.

A macska mindmáig magányosan bujdokol. Azt beszélik, esténként érthetetlenül motyog a hold felé, egy mondatot ismételget, amely a szörnyek nyelvén annyit tesz: „Szeress, mert énbennem nincs más, csak végtelen űr!”, mások szerint párzási énekét gyakorolja.

A tükörbe nézek. Szelíd, jóarcú asszony fürkészi arcomat. A mosolya fakó, a szemek helyén vizenyős mályvaszín, ez minden, ami megmaradt a nyáréjszakából, na meg a bőr, a ráncos, megszikkadt bőr a testen mindenütt.

Hosszan elidőzöm az emlékek között. Nincs bennem szánalom. Itt-ott még szépnek mondható, s ha nem is kevés jóakarat szükségeltetik hozzá, hogy megkívánjam, ha nem volna más, csak vénemberektől hemzsegő utcák és terek, ágyasomnak őt választanám.

Mellette kép. Álomszerű, angyal vagy gyermek-démonhoz hasonló ifjú alak. Ajkai duzzadtak, tekintetében tűz, az értelemtől lüktet a homlok, a test, az izmok megfeszülnek, ruganyosak és edzettek, mint a   damaszkuszi acél.

Önmagamból, a magam húsából, a magam sebzett idegeiből teremtettem meg a hírhozót. Elmémből lépett ki a napvilágra és öltött magára ruhát és nyakkendőt és kalapot, mint a hatodik napon, és marad örökre gyermekem.

Istenem! Én téged szívből vártalak!

És béke honol a mélység színén. És nem ér utol a gyűlölködés. És fejvesztve menekülnek az erkölcs csőszei. És újra szeretek, mint aki először szeret.

Gyönyörű vagy. És ami történt, nincs arra szó. Nincs, amivel tisztára moshatnám magam. Talán ha Isten mentené, ha jönne és emelne föl magához, akkor talán, de annyi tévedés után, mondd, miért hagyná, hogy legyek?

Szavak nélkül, légüres térben zuhanok. Mélyre süllyedek. A mélység fenekén búcsút mondok a hazugságnak.

Lássuk be, fölösleges vagyok.

A reggel nem hoz megkönnyebbülést. Éppoly nyugtalanul, éppoly bénultan bámulom a lankadt  ég boltjában gubbasztó galambokat, mint akkor, amikor turbékolásukkal fölverték a szomszédos szürke házakat, hogy a királyi méltósággal ellejtett táncban megedzzék ezüstös szárnyukat, mielőtt útra kelnek, mielőtt  szomorú koldusnak, nekem, megsúgják mind a titkokat, mennyire áttetsző, nyomorúságos és szegényes Babilon minden kincse itt, a mérges földeken, s én megtudjam, amit nem tud sem hű társ, sem szerető, hogy esténként, örökre, ma is csak rólad álmodom.

Oly értelmetlenül,
Oly hiába álmodunk.
Mi más az álom,
Ha nem kivetítése a fájdalomnak?
Szeretném így, de nem lehet.
Legyen hát úgy, maradj,
Maradj velem.
Legyen, hogy bármi, bárhogyan,
És akkor ébren vagyunk,
Legyen, hogy te meg én,
És akkor meghalunk,
Vagyunk a nyomorultak és a gógyisok,
Vagyunk az eszelősek,
Kin nevet az utca népe,
Míg meg nem hallják,
Mily nagyszerű,
Mily drága, ritka kincs 
A bolondok törékeny
Százszorszépe,
Mi álmodunk,
Ők némán legyintenek,
Mennek tovább, 
S a holdtölte,
Ha lát igaz csodát,
Egy egész armadát,
Mi vagyunk,
Vagyunk a félszeg angyalok,
Mi emelt fővel,
Emelt szívvel
Lendülünk a semmibe,
Mi hajlítjuk az ég derekán
A napot.

Olyan értelmetlenül, olyan hiába álmodunk. Mi más az álom, ha nem kivetítése a fájdalomnak? Szeretném így, de nem lehet. Legyen hát úgy. Legyen. Legyen bármi, bárhol, bármikor, mert akkor ébren álmodom. Legyen, hogy bolondok vagyunk és nyomorultak, vagy megveszekedett gógyisok. Legyen, hogy eszelősek vagyunk, akin nevet az utca népe. Ők nem hallják, mily gyönyörű, mily nagyszerű álmot látunk, ők legyintenek, ők mennek tovább, s a holdtölte, ha lát igaz csodát, egy egész armadát: mi emelt fővel, emelt szívvel lendülünk alá - a semmibe.

Segítségre van szükségem. Gondolatokra, amelyek visszavezetnek önmagamhoz.

Amint a kávézóban ülök, egymagam azon a híres estén, gyámoltalanul és porig gyalázott büszkeséggel, szemben a köznapokkal, szemben a józan ésszel, s hallgatom, amint a fejemre olvasod a bűnt, megfordulsz, hogy később kifinomult, kényes eleganciával ott hagyj csapot, papot, ott hagyj engem is, a nőt az utcasarkon, Újpest külvárosának szélső szegletén, ott hagyj, mint elhagyott cipőt, amely ha nem kell, irány a csatorna, míg bennem föl s alá futkároz, szállingózik a langy, májusi eső, pereg a perc, ropog a porc, míg végül hazáig repít a sínek és a villamosba égett emberarc, amely nem érti, miért fürkészi elmém emlékeimmel a ház falát, ott laktam én is, ott volt az otthonom, volt egykor nevem, népem, napom és hazám, volt egykor mindenem, ami a szomszéd szemével nézve szörnyű vétség, neked azonban egyszerű, családi kiruccanás.

Lehetséges-e igazabb létező? Amikor időben-térben élsz, mozogsz, múlatod napodat, űzöd éjszakádat, időben-térben hajtom le nélküled fejem és ébredek a hajnali csönd enyhülésére, mi más volna valóságos, mint éppen a tér és idő a maga kegyetlen egyszerűségében: ember vagy, ez minden, mit birtokolsz.

Álmodhatsz könnyű álmot. A távolság egyre nő, míg végül éppen a tér-idő megszokott unalma, a semmi hálójában megrekedt idő, ami a kettőnk vonatkozásában elérhető, megöli mind az álmokat.

Amikor először álmodtam másról, nem a névtelen szigetről, amelynek erdejében egymáséi lettünk és velünk volt tér és idő, akkor - nem volt több remény. Nem maradt számunkra tér, sem ama ostáblát játszó gyermek, idő.

Hihetetlenül magányos vagyok. Nyomorult, ágrólszakadt. Az elmúlt napokban sikerült elveszítenem minden vonzerőmet, eltékozolnom minden kincsemet, és most kiüresedettnek, fáradtnak érzem magam.

A megszokott semmi. Végignyúlok a pamlagon. A hazatérés öröme, az egyedüllét, a szűk folyosók, ahol a képzelt barátokkal veszem körül magam, hogy elfeledjem, amit a levelek suttognak a végtelen ég alatt és ne halljak mást, csak a fürdőben csöpögő csap monoton csobogását, itt, ahol nincsenek megszakítások, ahol minden a semmiben talál feloldozást.

Minden és semmi. Két hívatlan vendég, aki egész életemet bearanyozta és beárnyékolta az idők során. Igaz, ezúttal hamarabb véget ért a danse macabre, előbb üresedett ki a váróterem, és Godot, ha nem jött, hát mit bánom, jött helyette más, kicsit gunyoros, kicsit különc természet, de mégis csak fajtámból való, vagyis megátalkodottan hazug és bolond, és közben megöregszem, és most már az sem számít, hogy mi volt és volt-e egyáltalán, mert már földhözragadtabb dolgok érdekelnek, az, hogy be kell szereznem néhány szöget és némi harapnivalót, meg aztán a kereszt is nehéz.

Ezért verek én, Tanár Úr! Ezért írok. Hogy megtanuljam, az ember szánalmasan vacak, gyönge és gyatra teremtmény, aki mindazonáltal, éppen gyöngeségében, mégis lenyűgöző.

„Szeretlek, szeretlek, szeretlek, örökké, nagyon, életem, reményem, angyalom, egyetlenem, szívem, napom!” - így szól a szerelmes levél.

„Szia, anyámmal vagyok. Kissé unom a programot. Gondolok rád. Átmegyek Mátéhoz. Hívlak. Hazaértem. Lemerülök. Szeretlek. Veled vagyok.” – ez minden, amivel máig beértem, és mert megalkuvó vagyok, egészen máig még csak nem is lázadoztam.

A helyzet azonban, vagy nevezzük dolognak, megváltozott. Mától hiába füttyent a kedves a konyhaablakon, kérdi, volna-e kedvem kutyafuttatásnyi ölelésre, én az ilyet meg nem hallom, igaz, mindegy is már, mert akit vártam, mással hetyeg, és ha lesznek is boldog nappalok, az már biztos, hogy nem itt és nem veled, aki megszólításkor haverként üdvözölsz és a matricák közül kiirtottad a szíveket és a szeretlekek egykor színekben pompázó, mára megfakult, ódivatúnak titulált képeit.

A hullámokat nézem.

Ott, hol egykor kezdetét vette a kálvária,

Az emberélet, amely most értetlenül mered a semmibe,

Szerelmet keresve küzd,

Lepkék a dzsungelen,

Akkor még reményei a fénynek,

Ma árnyékai a holdnak,

Haloványak,

Halottak,

Leigázott és örök

Virágai az elmúlásnak,

Gyönyörű szabadságunkkal

Betöltjük a napot,

Míg sötét,

Gyötrelmes zugaiban a félelemnek

Bezárulnak az ablakok.

Egy életérzésről írok. Egy életérzésről, amely minden életkorban felütheti a fejét, jellemzően azonban a késő középkor, az életút-közepet követő hanyatlás, a dekadencia idején válik jellegzetessé.

Hogy maga ez életérzés honnan, mily gyökerekből fakad, nem merném megválaszolni a kérdést. Úgy tűnik, a bomlás kísérője, annak a bomlásnak, amely egyben az individuáció folyamata is, hiszen nagyjából ekkora üresednek ki a társadalmi konvenciók, ekkorra veszíti el kényszerítő erejét a nyelv és adja át helyét a beszédnek, gyakran artikulálatlan beszédnek, amelyet a hiedelem nyelveknek nevez.

Többnyire értelmetlen szófoszlányok törnek elő az emberi ajkakról. Mintha egész hosszú életünkön át egy olyan eszköz birtoklására buzdítottak volna, amely éppen most, amikor az ős-én, a megszületni vágyó Selbst a szemünk láttára ölti az ellenállhatatlan erejű akarat képét, most cserben hagy, klisék, formulák, idegen, mások által belénk ültetett szavak sorozatának az én szempontjából ellenséges, közömbös alakját mutatja, mint kiokádott massza fedi el a hangot, amely szólásra emelkedik.

Nincs egyetlen segítőnk sem itt, a hagyományok és a törvények világán túl. Szeretnénk igaz szavakkal igaz embereket megszólítani, de a mindent elborító nyögések, hörgések kakofóniája az utolsó járókelőt is elriasztja.

Hogyan lehetséges, hogy mi, a nyelv oly kifinomult birtokosai, életünk derekán a némaság gyermekeiként állunk szemben egy olyasfajta értelmetlen renddel, amely, mint mondják, a közösséghez tartozás előfeltételeként definiáltatott?

A nyelv, a maga elsődlegességében, maga a társadalom. És mindaddig, amíg önmagamat valamely adott társadalom részeként határozom meg, a nyelv helyettem beszél, mi több, gúzsba köt, hogy még véletlenül se törhessen fel a mélységben szunnyadó Az.

Az ember azonban, életútjának felén, megérzi, egyszersmind felismeri nyelvének határait, és szót kér. Innen a félelem és az iszony. Innen a kiüresedett tekintet, amely oly sok élelmesedett korú arc markáns kísérője, innen a kétségbeesést maga alá gyűrő közöny, a belátása annak, hogy soha, egyetlen pillanatra sem birtokoltuk saját beszédünket, hogy saját beszédünk nem más, mint tagolatlan dadogás.

Az ember zajos, hangos, néma állat. Sokaságba vész, sokaságba menekül, a mindenség részeként mégis egyszeri lény, és a maga egyszeriségében a megdöbbenésig magára utalt.