nonchalant

Nincs kedvem semmihez. Elmondtam százszor, tucatnyi százszor, szeretlek, most mégis megütközve nézem a képet: Velence, 1926. tavaszán. Melyik vagyok én? Melyik te? Kettőnk közül ki a táncos és ki a tánc? És ha tudjuk, merünk-e lépni, egy az egyikért, vagy eloldalgunk, mint kivert…

Petyhüdt, kivénhedt csészéje a félig elfogyasztott kávénak, harminchat csikk, hamu, ez minden, amikor fél nyolcat üt a templomtorony, elviharzik a rokonság, a féltő gyermekek, a biccentések és a bicegő ígéretek: ’Majd holnap hívlak, hívlak talán, vagy inkább nem, legyen a…

"És lőn reggel és lőn este, hatodik nap."   Ezt bizony elrontottam. Hogy önállóság, meg függetlenedés, meg ami azzal jár. Vagy érti egyáltalán, hogy minden nap, amit velem tölt, megfosztja őt a képességtől, hogy önmaga legyen? Vagy tudja, akarja egyáltalán, hogy elszakadjon…

Ismét egy szelíd, napfényes délelőtt. Holtakkal beszélgetek. Holtakkal, akik élőbbek, elevenebbek a hús-vér embereknél, akik barátként üdvözölnek, kérdik, merre jártam, válaszolnak, eltöprengenek, s ha szomorú vagyok, ölelnek, ölelnek szüntelen-időtlen kiapadhatatlan…

Ismerős vagy. Elfelejtett relikviája annak a kornak, amelyben éltem, kövülete egy érzésnek, amely elmúlik, miért is ne, amit azért talál ki az ember, hogy legyen miért élnie, legyen értelme élnie. Én nem voltam értelme senkinek. Talán, mert eredendően értelmetlen vagyok,…

Valójában az írásaim többsége monodialógikus. Veled beszélgetek, téged kérdezlek, téged kérlek, téged szólítalak, téged idézlek – mindhiába. A mondialógusok tragédiája ugyanis éppen a csend, amelybe belesüpped a suttogás, az ima, a kiáltás, a szitkozódás, amelyre…

Beágyazok. Azért, mert elveszítem a tisztánlátásomat, az ágy nem marad vetetlen. Összeütök egy salátát. Az egészség nem csak a nylon-kultúrákban fontos, hanem a gyerekek miatt, hogy sokáig éljenek. Kiválasztok egy verset. Igazság szerint előbb…

Nem adnám semmi pénzért azt a délutánt. Sem azt az estét, sem azt az éjszakát, amikor veled bolyongtam csapzottan, éhesen, kárhozottan és elátkozottan a kietlen város üres sikátorainak útvesztőiben, amikor hittem minden csodát és minden dajkamesét, s hogy nincs lehetetlen a…

A szívem még szomorú. Elszokott szegény a fájdalomtól. El a mezők szőkeségétől, az erdők csendjétől, el tőled, szép szerelmes álom, aki oly sok édes perccel ajándékoztad meg magányos hajlékomat, hogy törzsem meghajlik dús gyümölcsöd alatt, s jajong, jajong, mint ha nem is…

Elment. Elmúlt, ahogyan jött. Egy részeg álom, amely oly valóságosnak, oly igaznak tűnt, - hát persze, valami hasonlót kéne mondanom, de fáj a szó, a közhelyek is akadoznak, megbecstelenítik a percet, megölik bennem a lélegzetet, a szívverést. Nem akarom a közhelyeket. Nem…

Próbálom így is, úgy is.   Próbálom okos felnőttként szemlélni a benned dühöngő ifjúságot – hogy féltelek, hogy fáj látnom, hogy tékozlod igazgyöngyeit a szépnek – hisz ingyen kaptad, ingyen szórod el.   Próbálom…

Talán ma volt, hogy először láttalak. Riadt kis jószág. Megrémült teremtménye a földnek az útvesztőben, ahol a madár se jár. Mi volna más a küldetés, ha nem kivezetnem téged a rengetegből, térdet hajtva áldásom adni rád, s a mégoly szép elégiákba fűzve Szentivánt,…

Kitisztulnak a gondolatok. A felhők elvonulnak, a szél elcsöndesül. Hosszan imádkozom. Hosszan, tiszta szívből. Érted fohászkodom, Uramhoz, Istenemhez, hogy elmondjam bánatomat, elpanaszoljam: megöltelek. Madár repült be hozzám az ablakon. Fehér, riadt madár. Én pedig, mert…

Majd igyekszem jól bánni az emlékeimmel. Igyekszem gondozni őket, hogy télire is megmaradjanak. Igyekszem édes tejjel, aranyos mézzel táplálni őket, hogy erős gyökérzetük átvészelje a februárt, naponta megfürdetni őket harmatban, fényben, s ha már oly dús hajtást hoznak, hogy…

Képtelen leszek elmondani. Képtelen, mert nem lesz kinek. Mert egyedül daloltam, táncoltam, égtem egyszál magam a semmi közepén, egyszál magam a semmiben. És nem jön szél, hogy felkapjon és elsodorjon, hogy ne lássam kísértetét annak a táncnak. És nem lesz vége, hogy…

Élek. Hallom, amint a levegő lassan, zizegve áramlik át a gégén, préselődik végig a légúton, le a tüdőig, az erekbe, a szíven át a zsigerekig, s táplálja bennem az örök csodát, az embert. Még szép, hogy csoda vagyok! Nézz csak meg jól! Örök bolondja Istennek, engem aztán…

Nincsenek Phaedrák, se Mrs Robinsonok, se DeBois-k. Ha vannak, nincs bennük tartás, méltóság - az igazi odaadást még hírből sem ismerik. Az igaz szeretet nem árt, nem bosszúvágyó, nem örül annak, ha a szeretett lényt szenvedni látja, s ha ezerszer sebzi meg szerelme, ő…

Szép, csöndes este. Meghitt. Épp olyan, mint egykor, amikor még nem voltál. Azt mondtad, nem lesz más soha. Honnan is tudhattad volna, mit jelent elveszítenünk a fényt, nem látni Isten sugarát, az ígéretet, amely bearanyozza a völgyet? Épp csak sötétebb lesz, épp csak csöndesebb,…

„Jött volna más!” És bizonnyal jött volna sok-sok ember. Mind jó, mind segít, mind megfullaszt azzal a sok-sok sziszifuszi szeretettel, amiről dadog, amiben remélnem, hinnem kell, holott nem láttam, nem éreztem. De hiszen így van ez, így van ez rendjén. Miért lennék én…

Szép volt a délután. A séta Vérmezőn, a beszélgetés, a Don Miguellel való találkozás, az elfelejtett életérzés és a küzdelem, amelyben te meg én örök vesztesek vagyunk, de mindez miért? Hogy elénekeljem Euridiké dalát? Hogy lábaid elé tegyem le két kezem s a világot, és…

Hogy mit gondolsz rólam? Elmondom én, mert jól tudom. Hogy bolond vagyok. Ennyi, így a legegyszerűbb. Miért firtatnánk okot, ha véletlenek, tudjuk, nincsenek, az pedig, hogy voltam, vagyok, leszek, mindössze a véletlenek között feltűnő jelentéktelen. Legyen is az. Az előre nem…

Nem vagyok megszállott. A boldogság, bármennyire édes, bármennyire elbűvöl, szeszélyes jószág. Megbízhatatlan fehérszemély, aki érzékeinket felfokozza, elménket eltompítja, míg végül hasonlatossá válunk ama tehenekhez, kik kérődzve imádják istenüket, a friss füvet, s…

Talán a hosszú tél, hogy aranynak látom szőkeségét. Talán a véget nem érő éjszakák, hogy úgy örülök ennek a cseppnyi fénynek, mint ha a világ teremtése óta először érnék Isten sugarai a várost, mint ha először nyújtóznának ki a hosszú, szürke utcák a néma ég…

Olvasok. Kitartóan és kétségbeesetten. Megértem. Amúgy tényleg jó. Nem jó, inkább szép. Annyira szép, hogy irigykedem, honnan a fenéből tudnak ezek ilyen folyamatosan, ilyen sokat és ilyen szépen írni, főleg, hogy amiről írnak, maga a semmi, az enyészet, a senki földje, a…

Ideje ébrednem. Elmúlt öt óra, a könyv érintetlenül hever az asztalon, emlékeztet arra a délutánra, amikor ellenem fordultak mind a törvényhozók, amikor megzavartam álmában a démont, az erkölcsök őrét, akit én magam dédelgettem otthonomba, én magam tápláltam tejjel és…